14. Micc macska kalandjai /Ajánló/

13. Bene vitéz /részlet/

12. Az apát /részlet/

11. Fekete varjú

10. Kard és kereszt /részlet/

9. Tűz és víz /részlet/

8. Hamvadó pogány tüzek /részlet/

7.Csendes éj, avagy kutyát lopni bűn

6. Egy élet egy napban

5. Szablya és torony /részlet/

4. Szablya és kereszt /részlet/

3. Mindenki bűnös

2. A falu szépasszonya

1. Szellemlovasok kaptárkövei

 

Micc macska kalandjai

Milyen a cicád? A színe elárulja!
A cirmos cica nagyon szereti a hasát.
Eszes, okos és nagyon fürge a tarka,
A szürke nemes, mindig büszkén sétál.
Igazi bohóc pedig a foltos macska,
A fehér elegáns, szinte bálba jár.
A vörös ravasz, az ujja köré csavar,
A fekete boszorkány, de nem seprűn száll!

 

Bene vitéz:

Már majdnem visszaaludtam, amikor a kis lovam, Kócos horkantását meghallottam. Akkor szokott így horkantani, ha valaki járt a közelben. Ember nem lehet, gondoltam, mert a gázló fentebb van annál a kis öbölnél, ahol játszottunk, és pihenni tértünk. Azért választottuk általában ezt a helyet, mert itt elbújhattunk a felnőttek szeme elől is. Ha nem ember, akkor lehet, hogy valami vadat érez a közelben.

  Felültem, hogy körbenézzek. Körülöttem mindenki békésen aludt. Amikor nyújtózkodva újra a folyó felé néztem, árnyak mozdultak felém. Árnyak? Emberek! Kiáltani sem volt időm az egyik már pár lépésre volt tőlem, egy hosszú tőrrel a kezében. Fel akartam ugrani, de elestem, a hűvös miatt előzőleg a lábamra tekertem a takarót. Az oldalamra estem, de szinte azonnal a hátamra fordultam. Ekkor már tudtam kiáltani:

-          Vigyázzatok, ellenség!

  Mást már nem tudtam tenni, rémülten, kétségbeesetten vártam a szúrást. Már mellettem volt a támadóm, és felém szúrt a tőrével, amikor az egész teste megmerevedett, majd összecsuklott. Egy hatalmas vessző szúrta át a meztelen felső testét. Döbbenten láttam, hogy több vessző cikázott még át a levegőn és a másik három támadónk is holtan zuhant a földre.

  Ekkor már mind az öt társam talpra ugrott és riadtan nézett körbe. Én is kikászálódtam a takarómból és felugrottam. Hátranéztem, és azt láttam, hogy az öreg Tevel bá lép ki néhány fiatal társával a mögöttünk lévő bokrosból. Ők azzal voltak megbízva, hogy figyeljék a törzs szállásterületének a határát, hogy idegen a tudtuk nélkül ne léphesse azt át. Egy-egy idősebb, tapasztaltabb harcos volt a parancsnok, és melléjük osztottak be néhány nem régen avatott harcost. A mi nagy szerencsénkre jól őrködtek, és időben érkeztek ahhoz, hogy megmentsenek bennünket.

  Közülük az egyik a halottakhoz lépett. Csizmás lábával meglökte az egyiket, majd köpött egyet.

-          Jól gondoltuk, besenyők ólálkodnak a környéken!

 

  

                      Az apát

Az öreg gyógyító felállt, a folnagyhoz és a falu papjához

lépett. Mind a ketten feszülten figyelték a fa körüli

történéseket.

– Szerencséje volt ennek a fiúnak. Kevés füst szivárgott

be a fa odújába, így megúszta egy könnyű füstmérgezéssel.

Néhány napig rosszul érzi magát, de utána elfelejtheti az egészet

– mondta el nekik a véleményét.

– Köszönjük, Sámágy, hogy idesiettél, hogy segítsél nekünk

– mondta Bere, a folnagy.

– Nem jár ezért köszönet. Tudod, hogy szívesen segítek,

ahol tudok. Amikor az egyik innét szaladó gyerektől meghallottam,

hogy lecsapott mögöttük a villám, megkérdeztem,

hogy esett-e valakinek baja. Ő visítva annyit mondott, hogy

nem tudja, de Uros bent volt a fában. Siettem, ahogy tudtam,

bár örültem volna, ha nem találok itt senkit és semmit.

– Én is köszönöm, Sámágy, hogy megint segítettél. Tudom,

hogy jó ember vagy, de nem ártana, ha néha benéznél a templomba

– dicsérte és rótta meg egyben András pap.

– Ugyan, atyám! Nincs arra szükségen! Az égiek mindent

látnak, és az alapján ítélnek. Látja, atyám, itt van ez az Uros

gyerek, őt a Mindenható mentette meg. Az, hogy életben

maradt, maga a csoda! Valamiért ott fönn azt gondolják, hogy

itt a Földön még szükség van rá.

András pap dühösen nézett rá. Azt gondolta, hogy nehogy

már ez a templomkerülő ember mondja meg, hogy mi az Isten

szándéka! Már nyitotta a száját, hogy rendre utasítsa az öreg

gyógyítót. De megelőzte az egyik vénasszony.

– Csoda! Csoda történt, emberek! Dicsőítsük az urat!

 

 

 

Fekete varjú

Az ég még teljesen fekete volt, a fák sötéten bólogattak az apró házak körül. A falu szélén, elég messze a többitől, egy kicsi nádfedelű kunyhó állt. Olyan messze a többitől, mintha azok kiközösítették volna maguk közül. Csak a figyelmes szemlélők láthatták meg, mert négy hatalmas fa és a körülötte álló elvadult bokrok majdnem teljesen eltakarták a kíváncsi tekintetek elől. A nemsokára felbukkanó nap még sehol nem törte át az éj homályát. De már minden és mindenki érezhette, hogy nemsokára megérkezik a hajnal első sugara. Ekkor szólalt meg az első kakas. A kukorékolással egy időben egy ember ólálkodott ki a nagy csendben egy hangosan nyikorgó ajtón a pici kulipintyóból. Körülnézett a hajnali tájon, majd egy nagyot ásított, és elégedetten nyújtózkodott. A fák takarásában elindult a távolabb, egy csomóban álló házak felé. Néhol egy-egy kutya mordult rá, vagy ugatta meg, de hamar elhallgattak. Felismerték a falu urát.

Túl, a kicsi templomon, a legnagyobb ház udvarába lépett be. A kapu itt is nyikorogva tárult ki, majd zárult be mögötte. Egy pillanatra megállt, hátha valaki felneszel a zajra. A zaj elült, átadta a helyét a fekete csendnek. Az ámbitus felé lépett, hogy bemenjen a házába.

-          Merre jártál, fiam? – szólalt meg ekkor, nem messze tőle egy hang, váratlanul.

A férfi ijedten összerezzent, mint aki tilosban járt.

-          Majd a frászt hozta rám, apám! Miért nem alszik?

-          Merre jártál, fiam? – kérdezte újra az öreges hang, az ámbitusról.

-          Felébredtem és nem tudtam visszaaludni. Elmentem kiszellőztetni a fejemet. De nem mindegy az magának?

-          Nem, nem mindegy! Van egy szép, dolgos feleséged. Három fiad és egy lányod. Te meg éjszaka a Marcsát látogatod meg!

-          Mi köze hozzá! A feleségemet meg ne emlegesse. Ő legyen boldog, hogy nincstelen zsellér lányaként felemeltem magamhoz! Az ő dolga, hogy hallgasson és tegye a dolgát! A gyerekeimnek meg nem kell tudniuk mindenről. A fiúk meg, majd ha felnőnek, megértenek.

-          Nem szégyelled magad, fiam? Szégyent hozol az egész családodra. Mit szól a falu népe, ha megtudja, hogy a bírójuk szeretőt tart?

-          Ugyan apám, hol él maga? Nem szeretőm az nekem! Más is látogatja Marcsát! Miből élne meg az anyjával, ha mi, a módos gazdák nem adnánk nekik munkát, meg télen egy kis alamizsnát! Csak behajtjuk az árát!

-          Úgy mondod, mintha büszke lennél erre! Kihasználjátok mások nyomorát! Marcsa dolgos, az anyja meg, a Böske, tudós asszony. A te nagyobbik fiadat is ő gyógyította meg három éve, amikor már a papunk is lemondott róla.

-          Ne papoljon nekem, apám! Maga is megérte a pénzét, még néhány éve is. Beszéltek magáról és Böskéről eleget!

-          Az más volt, fiam! Szegény anyád már nem élt. Nem ártottunk senkinek.

-          Kivel beszélsz, Jóska? Miért keltél ilyen korán? – hangzott ki egy kiáltás a házból.

-          Aludj, Annus. Apámmal beszélgetek. Mindjárt bemegyek még egy kicsit pihenni.

A faluszéli kicsi házban már senki nem feküdt le pihenni. A férfi távozása után nem sokkal, Marcsa lépett ki mosolyogva az ajtó elé. Szép hosszú, fekete haja volt, amit gondosan befont. Magas, szép alakú lány volt. Minden férfinak megakadt rajta a szeme. Ekkor a házhoz toldott kis lukból az anyja lépett ki. Teljesen feketébe volt öltözve, mint aki gyászol valakit. Egy pillantást vetett a lányára, majd morogva rászólt:

-          Mit szépítgeted magadat? Kinek akarsz tetszeni?

-          Magamnak, anyám! Elsősorban magamnak!

-          Mire mégy a szépségeddel? Csak felhívod magadra a figyelmet. A férfiak meg vadásznak rád, prédának tekintenek, kihasználnak.

-          Ugyan, anyám! Ne mondjon ilyeneket! Ki segített volna rajtunk, hogy a télen éhen ne haljunk, vagy meg ne fagyjunk?

-          Segítettek? Milyen áron, lányom?

-          Mindennek megvan az ára, maga is tudja. Hogyan nevelt fel egyedül? Most is látom, hogy milyen kialvatlan! Merre járt? Csak nem egy udvarlónál?

-          Ugyan lányom! Beszélsz hülyeségeket! Kinek kellenék én már?

-          Na, csak ne szerénykedjen! Ha nem öltözne mindig feketébe, még mindig veszekednének magáért a férfiak.

-          Ha tudni akarod, akkor az öreg Csokányéknál jártam. Éjfél körül jöttek értem. Az unokája, a Piroska harmadnapja forróságban van. Elég későn küldtek értem, de remélem, jobban lesz. Félnek tőlünk! Csak akkor hívnak, amikor már nagy a baj.

A lánya már elfordult tőle. A falu felé figyelt, mintha várna valakit. A nap első sugara ekkor törte meg a félhomályt. Böske szomorúan legyintett egyet, szomorúan.

-          Beszélhetek én neked! Tanulhattál volna az én esetemből. Nálam is így kezdődött. Kihasználták a szegénységemet, és mire észbe kaptam, már nem kellettem senkinek. Sőt mindenki engem tartott rossznak.

Amikor látta, hogy a lánya már talán nem is hallja amit mondd, megfordult és elindult a határba. Gyógyfüveket akart gyűjteni, azokból meg legtöbb a Tisza felé volt. Lassan ébredezett a falu. Egyre több portán kezdték el etetni az állatokat. Néhányan a kerítésük közelébe voltak, azok ráköszöntek az öregasszonyra.

-          Aggyon Isten!

De voltak olyanok is, akik úgy tettek, mintha nem látnák meg. Elfordultak és az orruk alatt morogtak valamit. Legfeljebb akik közel voltak hozzájuk, azok értették, hogy mit.

-          Boszorkány!

-          A fekete varjú!

Megszokta már, hogy aki teheti, az kerüli. Félnek tőle. Félnek, nehogy megrontsa őket, vagy a jószágaikat. Nem mernek a szemébe nézni. Félnek a szemmel veréstől is. A babonások a háta mögött még köpnek is egyet, hátha azzal elkerülik a rontást. Pedig milyen sok embernek, családnak segített már! A számát sem tudja. Ritka az a család, akinél még nem járt, ha valaki megbetegedett. Ha nagy a baj, mindig hozzá szaladnak.

-          Segíts! Beteg a fiam, a lányom, az uram!

És ő mindig ment, az első szóra. Nem kérdezett, nem várt el semmit. Csak ment, és segített. Egy rövid ideig hálásak voltak, néhányan tisztelték is egy ideig. A hálát letudták egy tyúkkal, vagy egy kis liszttel, babbal, a tiszteletet meg lerombolták a gyorsan felejtők gúnyos megjegyzései.

Egész délelőtt a füveket gyűjtötte. Amikor a delet jelezte a falu harangja, megfordult és hazaindult. Mardosó éhséget érzett, mert reggeli nélkül indult el. Tudta, hogy kevés élelmük van. Az meg kell a lányának, mert ő dolgozni ment a bíróhoz. Biztosan kap a munkájáért valamit és néhány napig megint nem kell aggódniuk az éhség miatt.

A faluba érve hatalmas hangzavar fogadta. A templom előtt kiabáltak többen és valaki fájdalmasan visított, mint akit nagyon gyötörnek.

-          Ez Marcsa, a lányom hangja! – jutott el a tudatáig a felismerés.

Meggyorsította a lépeit, hogy gyorsan oda érjen, hogy segíteni tudjon a lányának, ha tényleg őt bántják. Közelebb érve látta, hogy a falusi asszonyok, lányok egy része körbevette Marcsát és tépték, ütötték, rúgták, ahol érték. A falu apraja-nagyja összegyűlt a hangzavarra. A gyerekek nevettek, a férfiak többsége is vidáman mosolyogva nézte a felfordulást. Sokan szaladtak össze, mert mindenkit hajtott a kíváncsiság, hogy valami érdekeset lásson ezen az álmos napon.

-          Álljatok meg! Hagyjátok békén!

Többen nem hallották meg azonnal a kiáltását. Ők csak azt látták, hogy azok, akik nem melegedtek nagyon bele Marcsa kínzásába, elhúzódtak a kör széle felé. A támadók értetlenkedve körbenéztek, majd amikor azt látták, hogy Böske, Marcsa anyja közeledik feléjü, kezét magasra tartva, mintha az átok kimondására készülne, ők is elhúzódtak.

-          A fekete varjú! – suttogták babonásan.

Lehajolt a földön kuporodó lányához.

-          Megsérültél? Mid fáj? Miért bántottak?

-          Mindenem fáj, de legjobban a lelkem. Nem tudom, hogy miért támadtak rám, anyám.

Böske dühösen körbenézett. Még jobban elhúzódott tőlük mindenki.

-          Miért támadtatok a lányomra? – kérdezte végül.

Hosszú ideig senki nem válaszolt neki. A többség zavartan lesütötte a szemét, de néhányan dacosan néztek vissza. Végül közülük szólalt meg az egyik.

-          Azért mert kikezd a férjeinkkel. Megrontja, megigézi őket. Utána mi már nem kellünk nekik, csak ő utána ácsingóznak.  

-          Nem kezd ő ki senkivel!

Körbenézve meglátta, hogy a falu bírája is ott áll, lesunyt fejjel.

-          Bíró uram! Maga meg csak nézi, hogy rátámadnak a lányomra? Nem szégyelli magát?

A férfiak többsége zavartan toporgott. Senki nem mert, vagy nem akart megszólalni közülük. Vagy a feleségeik és a nők nyelvétől féltek, vagy nem akarták, hogy rájuk irányuljon a figyelem. A nők megérezték a férfiak bizonytalanságát, mert egyre többen csatlakoztak a legbátrabb nyelvelőhöz.

-          Szégyentelenek vagytok!

-          Boszorkányok!

-          Ki kell benneteket seprűzni a faluból!

Egyre többen mozdultak meg közülük, hogy újra rátámadjanak Marcsára, s ha kell, akkor az anyjára is.

-          Bíró uram! Csináljon valamit! Vagy végig nézi, hogy agyon vernek bennünket?

Az kelletlenül megmozdult, majd rászólt az újra egyre harciasabb nőkre.

-          Na! Elég volt asszonyok! Menjetek haza! Te meg tanítsd meg a lányodat Böske, hogy hallgasson! Ne nyelveljen vissza senkinek! Örüljetek, hogy eltűrünk benneteket a faluban!

-          Hogy mer ilyeneket mondani? Nem fél, hogy leszakad magára az ég? Pont maga, aki …

Ekkor meglátta a tömegben a bíró feleségét, Annuskát. Az kisírt szemmel állt és szomorúan nézett rájuk. Ő nem volt a lánya támadói között, sőt úgy tűnt, hogy nagyon bántja az egész hangzavar. Böskében bent rekedt a szó. Érezte, hogy nem folytathatja tovább a mondatot, mert az igazság kimondásával hangosan elhangzana a vád a bíróval szemben. Igaz, hogy mindenki sejti az igazságot, de akkor is. Nem bánthatja azt a nőt, akit szintén megaláztak, megaláznak. Lehajolt a lányához, felsegítette, majd magához ölelte.

-          Gyere lányom, menjünk haza. Itt nekünk nem lehet igazunk.

Lassan, egymást támogatva elindultak hazafelé. Ekkor melléjük lépett a bíró felesége, Annuska.

-          Böske! Terítsd ezt a kendőt a lányodra. Nagyon elszakadt a vállán a ruhája. Kilátszik mindene.

Alig értek haza, amikor Marcsából kitört az összegyülemlett feszültség. Lehajtott fejjel, hosszan tartó zokogásban tört ki. Hosszú ideig nem tudta abbahagyni. Az anyja szóval nem is próbálta vigasztalni. Csak magához húzta és simogatta a fejét.

-          Miért, anyám? Miért csak engem bántanak?

-          Miért, lányom? Miért? Amióta az Isten megteremtette Ádámot és Évát, a férfi mindig különbnek, többnek tekintette magát. Éva csak Ádám oldalbordájából lett teremtve. A törvények és a szokások mindig a férfiak pártján voltak. Ők voltak a minden. Család, nemzetség és ország vezetői. Bírák és katonák. Az elosztásnál, az öröklésnél előnyt élveztek. Soroljam még?

-          De miért csak engem tekintenek rossznak? A férjükre egy rossz szavuk nem volt!

-          Ugyan lányom! A férfi régen több feleséget is tarthatott. A Bibliában is benne van. Az ő dolgaik felett ma is könnyen szemet hunynak. A nők kihasználása férfias dolog. Büszkék a hódításaikra, dicsekednek vele. Egy nőt meg ugyan azért a dologért még az asszony társai is elítélik. A férfiakat meg mentegetik.

-          Mit lehet tenni ez ellen, anyám?

-          Semmit lányom, semmit. Amióta világ a világ, és amíg világ a világ, így volt és így lesz.

-          Nincs igazad, Böske! – kiáltott be egy hang a nyitott ajtón.

Meglepetten néztek ki, ki keresheti őket a faluból, amikor nem régen alázták meg őket, és senki nem sietett a segítségükre. Annust látták ott, a négy gyermekével.

-          Nincs igazad, Böske!

-          Te vagy az, Annus, jól látom? Pont te segítel nekünk, te állsz mellénk?

-          Igen! Mert megértettem, hogy nem Marcsa, hanem a férjem aláz meg engemet! És azt is, hogy mind a kettőnket csak eszköznek tekint! Ő az, aki azt hiszi, hogy mindent megtehet, mert férfi. És én ezt nem tűröm tovább!

-          Ugyan mit tehetnénk ez ellen, Annus? Ki voltunk és ki vagyunk nekik szolgáltatva.

-          Igen, így volt a múltban és így van napjainkban is. De tehetünk róla, hogy a jövőben ne így legyen! Hangosan el kell mondanunk mindig, mindenkinek, ha igaztalan sérelem ér bennünket. És nem szabad eltűrnünk a megaláztatást. Én sem tűröm tovább, hogy a férjem semmibe vegyen. Hazamegyek a szüleimhez a négy gyermekemmel. Szegényen fogunk élni, de szeretetben.

 

10. Kard és kereszt

Vérszerződés!

A sötét éj után lassan felkelt a nap a Tisza túlsó oldala felől. Az égen egy árva felhő sem volt, amelyik takarhatta volna a ragyogását. Még alig bújt elő, de a sugarai már elkezdték felszárítani a harmatot. Korán keltünk. Az udvarházban még majdnem mindenki aludt, amikor Kalán és én kilovagoltunk a rétre. Lassan léptettünk, mert élveztük a csendet, és hogy egy embert sem láttunk a környéken. Hirtelen egymásra néztünk. Azonnal kitaláltuk a másik gondolatát. Leugrottunk a lovunk hátáról, hogy behúzódjunk az erdő szélén lévő hatalmas odvas fa árnyékába. Nem kellett egymást biztatnunk, lefeküdtünk a még csatakos fűbe. Majd megszáradunk nagyon gyorsan, ha kiállunk a napra, gondoltuk. Hanyatt feküdtem és néztem a szép tiszta eget. Hosszú ideig gondtalanul heverésztem a barátom mellett. Néztem, ahogy megjelentek az első bárányfelhők az égen, és ahogy ballagtak tovább. A fejünk felett a hatalmas fa levelei kellemesen susogtak. Talán igyekeztek álomba ringatni bennünket. Feleslegesen fárasztották magukat, mert nem csukódtak le a szemeink. A nagy semmittevést egy énekesmadár pár színesítette meg gyönyörű énekével. Fent, magasan a levegőben egy ölyv vijjogott hosszan, elnyújtott hangon. Éhes lehetett, zsákmányt kereshetett éles szemeivel.

Kellemesen elpilledtem. Éreztem, hogy az egyre magasabbra emelkedő nap sugarai bekandikálnak a fák lombjai között az árnyékba, és végigsimogatják a testemet. Úgy éreztem, energiával töltenek fel. Hirtelen felültem. Kalán barátom csukott szemmel feküdt, de tudtam, hogy nem alszik. Elöntött a vágy, hogy felugorjak a lovam hátára és belevágtassak a napba.

 

9. Tűz és víz

A szerelem átka!

A déli nap hétágra ontotta a fényét és melegét a Tisza partjára. Hetek óta nem esett eső, a fák lombjai és még a mindent kibíró gazok is bágyadtan bólogattak. A tiszanánai határban egyedül az életet betakarítók örültek az eső nélküli időnek. Tudták, ha az égiek nem szólnak közbe, akkor még néhány nap és végeznek a munka nagyjával. Szerencsére a termés bőséges volt, a tél, a tavasz és a nyár eleje kedvezett a gabonának.

A legnagyobb meleg elől mindenki a hűvösbe húzódott. Megettük szegényes ebédünket és a délutáni munkakezdés előtt még próbáltunk egy keveset szunnyadni az árnyékban. Én is leheveredtem az egyik fa árnyékába, de ekkor megláttam, hogy Sajtos Borcsa elindult a nem messze lévő Tisza partja felé. Biztosan le akarta magáról mosni a napi port és az izzadtságot. Már eltűnt a fák és a bokrok között, amikor úgy döntöttem, hogy utána megyek. Óvatosan körülnéztem, hogy figyel-e valaki rá, esetleg rám. Úgy láttam, hogy mindenki örült a kis pihenőnek, senki nem foglalkozott senkivel. Igaz, néhányan halkan beszélgettek, de a többség úgy húzta a lóbőrt, mint aki hetek óta nem aludt. Kényelmesen álltam fel, egy nagyot nyújtózkodtam, majd elindultam a fák közé, egy kicsit más irányba, nehogy azt higgyék, hogy Borcsa után mentem. Olyan kényelmesen, nyugodtan ballagtam, mint aki alvás előtt még el akarja intézni a dolgát, hogy az később ne zavarja.

 

8. Hamvadó pogány tüzek

  A toronyból messzebbre lehetett ellátni, mint a végtelen fákkal borított pusztáról. A torony kiemelkedett a fák közül, és mi szerettünk onnét nézelődni. Tisztán látszódtak a tüzek a túlparton. Pogánytüzek voltak azok, amelyek arra készültek, hogy elpusztítsák, amit eddig felépítettem. Leventére és Andrásra vártak, hogy átlépjék a határt, és akkor elinduljanak az országot perzselő útjukra. Én álltam a toronyban, hogy figyeljem a tüzeket, hogy elébe álljak az áradatnak, ha szükséges, és megmentsem a templomot, vagy magam is vele pusztuljak. Nem erre készültünk, nem erre számítottunk, amikor elkezdtük építeni. Igaz akkor még élt a mi jó Abánk, ő viselte a koronát. A Vazul fiak megérkezésének hírére azonban megmozdult a régi világ. Vata is elkezdte a saját pecsenyéjét sütögetni. Nem értették, hogy először győzni kell, és utána lehet kialakítani az egymás mellett élés békés kereteit. Bár a hírek arról szóltak, hogy vannak mind a két oldalon szép számmal, akik nem akarnak a másik mellett élni. Mi lesz ebből, ha nem egységesen lépünk fel Péter uralma ellen! Keresztények és ősi hitűek. Régen milyen szépen megfértek egymás mellett, ma már csak gyűlölni tudták a másikat. Magyarok, a magyarokat!

  Álltunk a toronyban és figyeltük az egyre szaporodó tüzeket. Nehezen tudtam eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk. Mint szövetségesekhez, akikkel együtt fogunk harcolni Péter király ellen, vagy tartsak tőlük, mert ha elszabadulnak ezek a tüzek, akkor mindent felperzselhetnek. Gyakran állva a toronyban azt láttam, hogy egyre több és egyre erősebben, magasabban lángoló tüzek vannak a Tisza túlpartján. Talán azt akarták mindenkinek jelezni, hogy ők akarják jelenteni újra az ország jövőjét.

  Feleségem Hanga szava riasztottak fel gondolataimból.

-              Drága uram Nána! Menjük valami biztonságosabb helyre, itt el fognak pusztítani bennünket!

-              Hanga! Ti hajnalban indultok északra. Keled és Vése fog kísérni benneteket, Demeter atya is veletek tart, ő nem maradhat itt. Én maradok, maradnom kell! Megpróbálok szót érteni a túlpartiakkal. Szövetségesek vagyunk, egy célért harcolunk. Azért hogy Pétert legyőzzük és Leventét ültessük a helyére.

-              Nána, kedves uram! Ne maradj itt! Azok nagy része pogány! Papokat akarnak ölni és templomokat égetni, nem fogják megkérdezni, hogy te ki vagy és hogyan gondolkozol.

-              Igazad lehet Hanga! De meg kell akadályoznom, hogy ez bekövetkezzen, vagy legalább meg kell próbálnom! Nem szabad lerombolni, amit nehezen felépítettünk.

-              Gyere velünk! Nem csak a templomért és az itt élőkért tartozol felelősséggel, hanem értem is, … meg a születendő gyermekünkért.

  

 

7. Csendes éj, avagy kutyát lopni bűn?

  "Mind a ketten elhallgattunk és a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Az én gondolataimat Miska kötötte le. A szüleim mindig vele ijesztgettek kiskoromban, amikor szerintük rosszfát tettem a tűzre. Úgy hitték róla, hogy rontást tud tenni azokon, akik megbántják. Nem dolgozott soha életében, mégis állandóan volt étele és itala. Legalább olyan híres volt, mint Marci kollegája Hevesen. Bár az sohasem keresett kincset, annak mindent a lábai elé raktak. Abban igaza van Ferkónak, hogy se pénze, se kincse, de lehet, hogy táltosként nem is lehet neki. Valami igazság mégiscsak lehet abban, amit meséltek róla az emberek. Én is többször láttam, hogy lefekszik a földre és mintha azt fürkészné, azt hallgatná, hogy mi van a mélyben. A korcsmába egy-egy pohár bor mellett gyakran mesélt a földben lévő gazdag sírokról, meg a sárkányokról, a tüzes bikákról, akik odalent őrzik a kincseket. A régi sírokról, sok-sok kinccsel, ez volt mindig a legkedvesebb témája. Szerinte még a hunok, vagy az avarok temetkeztek így, akik nagyon régen ezen a földön éltek. Mi azt se tudtuk kiről, kikről beszél, de olyan színesen mondta, hogy szájtátva hallgattuk. Szerinte az volt a szokásuk, hogy a főembereik sírjába mindenféle aranyakat, ezüstöket, értékes fegyvereket raktak. Sok-sok évvel azelőtt éltek itt, hogy az őseink bejöttek a Vereckei-hágón a mai hazánkba. Szívesen hallgatta mindenki az erről szóló meséit, még azt is, hogy ő hogyan küzd meg a sírokat őrző szörnyekkel. Ha meg nem volt kedve mesélni, akkor meg furulyázott naphosszat. De olyan szépen, hogy azért is kapott egy tál ételt, vagy egy üveg bort."

http://koborlodeak.blogspot.hu/2018/02/csendes-ej-avagy-kutyat-lopni-bun.html

 

6. Egy élet egy napban!

-          Megfáztam! Nagyon megfáztam, Líviám!

-          Ne nyafogjon Károly! Kell magának mindig vadászni! Megfázott nagyon, de meggyógyul - mondta a doktor úr tegnap. Julcsa mindjárt hozza magának a gyógyszereit, meg a teáját.

  Biztosan a sors büntetett ezzel a betegséggel! Tegnap hoztak haza. Bíztam benne, hogy ma reggelre már mindent elfelejtek és néhány napos pihenő után mehetek dolgozni. De valami nagyon nincs rendben. Ilyen rosszul talán még soha sem éreztem magamat. Éreztem, hogy az egész testem lángol. Nagyon gyenge és levert voltam.

-          Keleti úr! Ébren van? Meghoztam a gyógyszereit és a teáját!

  Szégyelltem magamat, hogy egyedül felülni sem voltam képes. A nejem és Julcsa támogatott fel. Mint egy gyereknek, úgy adták be a gyógyszert és úgy itattak meg.

-          Brrrr! – ez borzalmasan keserű, jeleztem a fintorommal.

-          Ne berregjen Károly! Gondolkodott volna ott kint az erdőben! Nincs még egy ember, aki ilyen hűvös hajnalon, esőben a vadra lesne. Csak maga ilyen!

  Dehogy nincs, gondoltam magamban. A nők nem értik a férfiakat. Nekünk szükségünk van arra, hogy bizonyítsunk! Bár, kinek? Talán csak magunknak!"

http://koborlodeak.blogspot.hu/2017/12/egy-elet-egy-napban-egy-elet-szamok.html

Pályamű a Központi Statisztikai Hivatal 150 éves fennállására. Eredeti címe: Egy élet a számok bűvöletében.

 

 

5. Szablya és torony

"Másnap hajnalban éhesen, összetörten ébredtünk. A fegyvereim birtokában, bíztam benne, hogy nem halunk éhen. Nemsokára egy nyulat láttam meg a fűben. Gyorsan célba vettem, és egyből eltaláltam. A vidáman lobogó tűznél, egy nyársra szúrt nyúl mellett egyre jobban éreztük magunkat. Nekikezdtünk volna falatozni, amikor hirtelen hat lovas vett körül bennünket. Fiatalok voltak, talán még fel sem avatták őket. Érthetetlen nyelven kiáltottak ránk. Mi ijedten felugrottunk és meg sem tudtunk szólalni.

– Vagytok némák, vagy megyerik? – kérdezte az egyik tört megyeri nyelven.

– Igen! Megyeriek vagyunk a túlpartról. – válaszoltam örömmel, hogy megértjük egymást.

– Kabán területe, nektek tilos! – mondta tovább.

– Nem tudtuk! Azonnal visszamegyünk. – mondtam riadtan.

– Majd fizet apád! Jössz velünk!

Vése annyira megijedt, hogy mint a villám elkezdett szaladni a part felé. Alig futott néhány lépést, amikor pányvát vetettek rá és egy lovas elkezdte vonszolni egyre távolabb a parttól. Azonnal felbukott. A körülöttem állók hatalmasat kacagtak látva, hogy Vése hogy rángatózik a fűben a ló mögött.

– Kérlek, engedjétek el, nem csináltunk semmi rosszat és azonnal elmegyünk! – kértem őket könyörögve.

Alig mondtam végig a mondatot, már éreztem, hogy az én testemen is pányva feszül és éreztem, hogy rántanak Vése után. Szerencsére nem vágtatva vonszoltak bennünket, inkább csak szórakoztak velünk. Fel-fel próbáltunk állni, de akkor újra megrántották a kötelet és mi újra és újra a földre kerültünk. Ők meg hatalmasakat nevettek."

https://publioboox.com/en_GB/szablya-es-torony

 

4. Szablya és kereszt

Bere és Ajtony
Publio
1. Álmodozás a Tisza partján
A felcsapódó hidegvíz ébreszt álmodozásomból. A szemeim elől nagyon nehezen tűnnek el a szeretett lány képei. Az őszi nagy lovas verseny előtt láttam meg először Gyöngyöt, akkor nagyon keveset tudtam beszélni vele. Beszélni, az túlzás, inkább csak néhány tréfásnak szánt kiáltást eresztettem meg feléje, és a barátnői felé. Mégis észrevettük egymást és én megszerettem azonnal, gondolataim mindig körülötte járnak, és egyre gyakrabban vagyok olyan, mint a holdkóros. A nyár végi nap óta minden alkalmat megragadtam arra, hogy átmehessek hozzájuk, hogy láthassam és beszélhessek vele. Érzem, hogy én is tetszek a lánynak, azért néz rám mindig olyan kedvesen. Az újabb és újabb vízsugarak végre teljesen észhez térítenek. A pajtásaim vidáman fröcskölik a vizet a folyó szélében. A lovaikról lehajolva elsősorban engem céloznak, látva, hogy nem figyelek. A lovam magától beleállt a vízbe és iszik. A ménes egy része térdig a vízben állva szintén iszik, a társaim pedig vidáman tréfálkoznak. Most nézek jobban körül, látom, hogy a ménest őrző barátaim nevetve rúgják és csapják felém a vizet. Én voltam a célpontja mindenkinek. Most is úgy elábrándoztam, - veszem észre magamat - mintha nem is én lennék, mintha csak a testem volt itt a Tisza partján, a lelkem és a gondolataim pedig a túlparton.
- Merre jártál Bere?
- Nagyon megbabonázott téged az avar boszorkány, ha a hideg vízre sem térsz vissza közénk.
- Tőled a ménest nem is kellene ellopni, elszéledhetne az magától is – kiabálják nekem a társaim.
https://publioboox.com/

 

3. Mindenki bűnös!
Sűrű, sötét felhők gomolyognak az égen. James Bell komoran nézi a társalgó ablakából a viharfelhők gyülekezését. Komoran állva, pezsgőjét kezében tartva, a külvilágról elfeledkezve gondolkodik. Komorsága élesen elüt a mögötte vigadó társaságtól. Az ünnepség okát ismerve kedvetlensége meglepő. Őt ünneplik, a sikeres bűnügyi regényírót, „Az értelmetlen gyilkosság” átütő sikere után.
James Bell a társaságról megfeledkezve áll és gondolkodik.
Sikeres és egyre ismertebb, elismertebb író vagyok. Barátok, hízelgők, irigyek hemzsegnek körülöttem. Elégedett lehetnék, de magánéletem problémái lassan az életkedvemet is elveszik. Feleségem néhány éve állandóan iszik, egyre gyakrabban tölti szabadidejét barátnői körében. Egyre többet veszekszünk, érzem, hogy egyre jobban gyűlöljük egymást, válni azonban nem akar. Reménytelen, hogy megszabaduljak tőle, így Kathyt sem tudom feleségül venni.
– Drágám – szólította meg hirtelen Thelma, a felesége –, drágám, igyál és ünnepeld förtelmes könyved sikerét.
James meg sem fordult, csak az arca lett még sötétebb.
Megint részeg. Vagy részeg, vagy gonoszkodik, pedig félbetört orvosi pályájára nem lehet büszke – gondolta.
Jó lenne megszabadulni tőle.
– James, drágám – lépett melléje Kathy. –, mikor találkozunk? Azt ígérted, hogy megbeszéled Thelmával a válást és elveszel feleségül. Hetek óta várok, de te még mindig nem tettél semmit."
http://koborlodeak.blogspot.hu/

 

2. "A falu „szépasszonya”!
Prológ:
A történet a falu „szépasszonyáról, szépasszonyairól” szól. A régi hiedelmek szerint a szépasszonyok különleges emberek. Sokak szerint nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint a boszorkányok. Nem tudom miért, de legtöbben úgy gondolták, hogy ezek az emberek csak ártanak, különösen a várandós nőknek és a csecsemőknek, de különböző betegségeket is képesek előidézni. A latinul író krónikások egyszerűen strigáknak nevezték őket. A szerencsétleneket, pedig legtöbbször csak segítettek ezek a különleges nők, mindenkinek, aki elfogadta. Ezeket hamar elfelejtette a közösség. A babonás népek üldözése olyan mélységekig fajult, hogy az egyik legműveltebb királyunknak Könyve Kálmánnak törvényben kellett az igazságtalanságok ellen fellépnie.
Kimondta: „Strigákról, akik nem léteznek, vizsgálat ne essék!”
Miért beszélek a szépasszonyokról, akiket napjainkban már csak boszorkányoknak tartanak. Mert életem szorosan kapcsolódott hozzájuk.
Egy forró augusztusi nap késő estéjén érkeztem meg a szülőfalumba. A szomszéd faluig vonattal jöttem, onnét kényelmesen, a lassan hűlő és sötétedő éjszakában érkeztem meg. Reméltem, hogy az iskolamestert még ébren találom és tud vacsorát és szállást adni. Rég elkerültem hazulról, de nem tévedhettem el, semmit nem változott a falu az elmúlt években. Tudtam, hogy a falu közepén áll a templom és az egyik oldalán áll az iskola. Kellemesen elfáradtam mire megérkeztem a falu központjába.
Végre megérkeztem, sóhajtottam egy nagyot! Ekkor zajra figyeltem fel! Ahogy körbenéztem láttam, hogy hárman tartanak felém három irányból. Ugyan mit akarhatnak, kérdeztem magamban? Ugyan mit? Láthatod! Verekedni! Jól megbeszéltem magammal a riasztó látványt. Elhatároztam, hogy igyekszem szót érteni velük, akármit akarnak, de felkészültem arra is, hogy megvédjem magamat.
- Mit koslatsz itt? Nem szeretjük, ha valaki a lányokat kerülgeti erre! – kiáltott rám a szemből közelítő.
- Ugyan fiúk! Most jöttem haza! Biztosan ismerjük is egymást! Itt fogok tanítani!
- Majd mi is megtanítunk valamire! Arra, hogy ilyenkor ne csavarogj erre! – kiáltott újra rám.
A kiáltásával egy időben elindított egy parasztlengőt a jobb kezével. Soha nem szerettem az erőszakot, de az iskolában testinevelés órákon gyakoroltuk a küzdelmet, meg a délutánokon is gyakran összekaptunk. Olyan ügyesen küzdöttem mindig, hogy a Pataki gyerekek előtt is tiszteletet vívtam ki és leszoktak a piszkálásomról. Készültem a támadásukra, így könnyen kitértem az ütése elől. Azonnal indítottam egy egyenest válaszképpen, ő erre nem számított, a telitalálatom után kiterült, mint a gyalogbéka a kocsikereke alatt. Az első ütés lehetett a jeladás, mert a másik két ember is rám rontott. Az egyik rosszul számította ki a távolságot és a lábammal gyomorszájon tudtam rúgni. Ő összegörnyedve próbálta összeszednie magát. A harmadik erre óvatos lett, és egy jó nagyot hátralépett. Nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Néha rám, néha a kiütött társaira nézett.
- Hidd el, hogy összetévesztettetek valakivel! Én nem akarok semmi rosszat csinálni!
Ekkor nyílt az iskola épületének az ajtaja.
- Kik kiabálnak itt? Mit akartok ilyen késő este?
- Mester uram! Tiszai Péter vagyok az új segédtanító! Találkoztam néhány falusival és megálltam velük beszélgetni.
Lassan a másik kettő is összeszedte magát. Dicséretükre legyen mondva nem szaladtak el és nem szépítették a valóságot. Elmondták, hogy azt hitték az ő területükön koslatok lányok után és ők ezt nem tűrhették. Amikor számukra is kiderült az igazság, majdnem barátságban váltunk el.
- Hát tanító úr kemény ökle van az biztos! Engem így még senki se vitt a földre. Mondom is az öcséimnek, hogy húzzák meg magukat az iskolába, mert ha magától kapnak egy pofont, azt sokáig megérzik – a kezdethez képest ilyen dicsérettel vált el tőlem a főkolompos.
Engem már csak egy dolog érdekelt, egy ágy, ahol sokáig alhatok."
http://koborlodeak.blogspot.hu

 

1.Szellemlovasok kaptárkövei! 

  "Bojtha vezér elgyengülten feküdt a fűben és hallgatta a csata távolodó zaját. Testőrei utat nyitottak az érkező gyógyító embernek. Ő hosszan vizsgálta a csatában szerzett sebesüléseit, majd reménytelenül feltekintett a csillagokra.

Hirtelen megjelent a nemzettség táltosa Gara.

-         Átok rátok vitézek, hagytátok vezérünket levágni!

-         Ne bántsd őket Gara. A hatalmas túlerő szétszakította rendünket. Vitézül küzdöttek, de többségük elesett, ez a néhány, pedig súlyos sebekkel is védett.

-         Avar testvéreink miért nem segítettek?

-         Elkéstek.

  Az Úr 756 évében történt, amikor az Avarokkal érkezett Ugor törzs Bojtha nemzetsége súlyos csatát vívott a nehéz lovassággal fosztogató frankok ellen a Fertő-tó mellett. A térítő Bizánci papok aggodalommal írták, hogy az avar lovasok komoly fenyegetést jelentenek továbbra is a birodalomra. Úgy elsodorták a frank lovasokat, mint az ősszel kódorgó falevelet az első szél.

  A csatából lassan szivárogtak vissza a nemzetség katonái. A nagycsaládok fejei odatelepedtek a vezér mellé.

      -  Tudom, hogy meghalok. Láttam Zólyom arcán, hogy nem tud segíteni. Nem baj, jó lesz ez így. A Világügyelő már régen vár odafent.

A nemzetségnek viszont élnie kell. Elszakadtunk testvéreinktől, de érzem, hogy ők is jönni fognak és itt találnak új hazát.

   -  Bakos apó! Vezesd vissza harcosainkat szállásterületünkre. Ne enged új harcba nemzetségünket. Erőt kell gyűjteni, gyarapodni és szaporodni, hogy legyen, aki megvárja testvéreinket.

  Bojtha hosszan nézte a csillagokat. Arra gondolt, hogy az elesett vitézek már ott vágtatnak paripáikon az Öregisten örömére.

-         Apó égessétek el testemet, és hamvaimat helyezzétek el a Pilis hegy oldalában. Onnét lenézve láthatom a véreimet.

-         Ígérem, hogy megtesszük. Vigyázni fogok nemzetségünkre is, míg újra nem egyesülünk itt a hegyektől védett uruszágban.

-         Mint a szellemlovasok, én is úgy fogok vágtatni az égen testvéreim között. – sóhajtott fel utoljára vitézei között.

-         Meghalt a vezérünk! Gyászoljátok!"

http://koborlodeak.blogspot.hu/2014/06/szellemlovasok-kaptarkovei.html

 

Oldal: Ajánló!
Bakos László - © 2008 - 2024 - bakoslaszlo.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat